Nagy boldogságunkat egy kis hasfájás árnyékolta be, el is mentem gyorsan a legközelebbi SZTK-ba, hogy utánajárjak, ugyan mi is ennek az oka. Soha nem voltam még terhes, fogalmam sem volt, mit kéne vagy mit szabad éreznem. A doki csípőből megkérdezte, hogy el akarom-e vetetni a gyereket, azért jöttem-e ilyen korán. Szakadnál meg, gondoltam magamban, aztán hagytam, hogy ez az empatikus, kedves, munkáját 40 év után is lelkesen végző csodadoktor megvizsgáljon. Megállapította, hogy a petezsák méhen belül van, magne B6-ot javasolt és elköszöntünk.
Teltek-múltak a napok, még mindig nem fogtuk fel, hogy terhes vagyok, néha fájdogált a hasam, de ezt csak annak tulajdonítottam, hogy Pötty éppen befészkeli magát és helyet csinál magának. Aztán egyik reggel vérezni kezdtem. Nem nagyon, de első terhességnél elég ijesztő egy ilyen vérzés, taxi, rohanás a következő kórházba, petezsák szabályos, baba korának megfelelő mérető (kb. 5. hét vége), pihenjek, aztán egy-két hét múlva menjek kontrollra, akkor már szívhangot is lehet látni.
Ijedség elmúlt, egyre ritkábban fájt a hasam, már alig vártuk az első igazi ultrahangot. Magándoki, 6. hét vége, gratulálok, maga terhes, minden a helyén, minden a legnagyobb rendben, a baba szíve pulzál, akkor beszéljünk az anyagiakról. Ezt így, egy mondatban, egy levegővel. "Akkor x hetente itt a magánrendelésen kontroll, ultrahangok sora, stb, alkalmanként 10.000 forint, plusz a szülés 180.000 forint. De sajnos én nem vezetek szülést, majd az időpont előtt pár héttel fog kiderülni, melyik kollégám fogja levezetni." Én persze csak pislogtam, majd halkan visszakérdeztem, hogy hogy is van ez? Fizetek a doktor úrnak egy olyan szolgáltatásért, amit mástól kapok meg? Nem értettem, de sokkal fontosabb volt az a kis Pötty az ultrahangon, és az, hogy van szívhang, most már nagy baj nem lehet, Azt a pár hetet kell kibírni a 12. heti ultrahangig, aztán miénk a világ.
A mellem egyre csak nőtt, és én igazi kismamának éreztem magam. V. olyan sms-eket küldözgetett napközben, hogy "Szeretlek titeket" és én a föld felett lebegtem fél méterrel. Persze izgultam kicsit, de aztán elhessegettem a negatív gondolatokat V. kedvenc mondásával, miszerint nekünk minden sikerül.
Közeledett a karácsony, életem első karácsonya terhesen. Mivel Dr. Anyagiashoz nem szerettem volna visszamenni, elkértem a sógornőm szülészorvosának az elérhetőségét. Sztárdoki egy sztárkórházban, a sógornőm elégedett volt vele, gondoltam, gyorsan bejelentkezek hozzá, dec. 21-ére kaptam is időpontot. V nem is kísért el (én beszéltem le róla), mondván, csak megmutatom magam, felveszik az adataimat és kész. Sztárdoki kicsit szórakozottnak, de kedvesnek tűnt, gyorsan elmondta, hogy nem szükséges sok vizsgálat, azoknak a felét a sztárkórházban is el tudja intézni, ne parázzak, minden rendben lesz. "Ha már itt van, gyorsan nézzük meg azt a babát". Ultrahang, mosoly alábbhagy, csevegés beszüntet, kemény koncentrálás a részéről. Kb. egy perc után én törtem meg a csendet: "Doktor Úr! Minden rendben van? Olyan gondterheltnek tűnik..." "Nem akarom megijeszteni, de sajnos nem látok szívhangot. Menjünk át a másik vizsgálóba, ott van egy sokkal nagyobb felbontású UH, azon majd biztos látni fogjuk." Mondanom sem kell, csilivili ultrahang sem tudta megmenteni a szituációt, diagnózis: missed ab. Akkor már hangosan zokogtam és csak azt hajtogattam, hogy ne haragudjon, hogy nem tudok parancsolni az érzelmeimnek. Fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább, megsemmisültem. Sztárdoki azt ajánlotta, hogy ne legyen rögtön műtét (pláne ne karácsony előtt 2 nappal), várjuk meg, míg magától beindul a vetélés. Ha január elejéig nem történik semmi, jelentkezzek nála és megműtenek. Együtt érző arccal elbúcsúzott tőlem én pedig elvergődtem a mosdóba, ahol hangos zokogás közben hívtam V-t, hogy jöjjön értem, mert azt sem tudom, hol vagyok. Mivel kint rohadt hideg volt, és én nem akartam a sok boldog kismamát a váróban a zokogásommal zavarni, ezért a közeli bevásárlóközpont egyik lépcsőjén folytattam a kiborulást. V . megérkezett és ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Már ketten voltunk. Káromkodott, ölelgetett, nyugtatgatott, majd újra káromkodott és csak azt hajtogatta, hogy nem érti, de nagyon szeret.
És napokkal később sem értettük. Szomorúan vettünk karácsonyfát, szomorúan keltünk, szomorúan feküdtünk, szomorúan csomagoltuk az ajándékokat és szomorúan vettük tudomásul, hogy idén sem hárman állunk majd a karácsonyfa alatt.
Az ünnepek alatt végig próbáltam magam tartani, de nagyon nehéz volt úgy, hogy tudtam, a hasamban egy halott baba és végig azon rettegtem, hogy ne pont anyósoméknál, a nagy családi örömködés közepén induljon be a vetélés. Szilveszterkor valamiért úgy döntöttünk, barátokhoz felugrunk koccintani, csendes kis beszélgetős bulit szerveztek, rajtunk kívül két másik párral. Jobb, mintha otthon keseregnénk kettesben, de nagy bulit mégsem akartunk. Nyilván az egyik pár éjfél előtt jelentette be, hogy kisbabát várnak, így az éjféli koccintást a budiban bőgtem végig.
Január elején még mindig nem sikerült elvetélnem, így hívtam a dokit, hogy akkor most már igazán szeretném lezárni ezt az ügyet, készen állok a műtétre. Készen álltam, hogy elbúcsúzzak Pöttytől és az újévet tiszta lappal indítsuk.
folyt. köv.
