Közkívánatra... Az úúúúúgy vooolt, hogy a terhességem utolsó 2 hetében már kétnaponta, majd naponta jártam CTG-re. Ami nem volt kis kihívás, ugyanis még karácsonykor becsípődött egy ideg a derekamban, ebből kifolyólag alig bírtam járni. A költözködés se tett túl jót neki, gyakorlatilag az új lakásba majdnem négykézláb másztam fel a lépcsőn. Szóval BKV kilőve. Azt sem akartam, hogy V. emiatt állandóan szabit vegyen ki, így megoldottam taxival, aztán megbeszéltük a nővéremmel, hogy ő elvisz a mi kocsinkkal. Jan. 22-én is így történt, elmentem CTG-re, minden ok volt, megbeszéltük a pénteki és szombati időpontot, majd felmentem méhszájvizsgálatra a dokinőmhöz. Közlte, hogy bő egy ujjnyi a méhszáj, feszül a burok és megkérdezte, hogy mit szólnék hozzá, ha aznap szülnénk. Rávágtam, hogy csapjunk bele, úgyis aznapra vagyok kiírva és milyen szép lenne, ha Anykám szülinapján születne meg Kismanó. Jó, akkor menjen haza és 6-7 órán belül találkozunk. Kimentem a váróba, elmeséltem felhívtam V-t, majd elmeséltem a tesómnak, és megbeszéltük, hogy még ugorjunk be a Westendbe, mert nekem szoptatós melltartót kell venni, meg Máté szobájába is kinéztem egy szép szőnyeget, mikor vegyem meg, ha nem ma? ) Ha már ott voltunk, meg is ebédeltünk, iszonyú éhes voltam, irtó jólesett a gombaleves és a rizses hús, mellé kis uborkás káposztasaláta. Még poénkodtunk is, hogy Anyukánk annak idején, mikor én születtem, kihányta az uborka salit, milyen vicces lenne, ha tényleg aznap szülnék és megismétlődne a sztori. Még egy jó kis fagyit is leküldtem, Zs kérdezte, hogy nem lesz-e túl sok, én meg mondtam, hogy ha tényleg ma szülök, kell az energia :)
Zs. hazahozott, én még a kocsiban mondtam neki, hogy olyan érzésem van, mintha a hasamban egy vízzel teli lufi lenne, szerintem mire felmegyek a lépcsőn, elmegy a magzatvizem. Kirakott a ház előtt, sietett kozmetikushoz, de még gyorsan megbeszéltük, hogy ha bármi van, szóljunk és ő ott terem a kórházban.
Nagy nehezen felmásztam a lépcsőn, kinyitottam az ajtót, leültem egy székre és elkezdtem mesélni V-nek, hogy milyen szőnyeget vettem, majd csak úgy, minden előjel nélkül szép sugárban lehánytam a cipőmet. Mikor felálltam, hogy menjek a wc-re, éreztem, hogy a lábam között is ömlik valami, de ugye a szám előt volt a kezem, nem tudtam szólni, hogy elment a magzatvíz. V jött segíteni, aztán nagy nehezen kinyögtem, hogy szerintem nemsokára szülünk, elment a magzatvíz. Megkérdeztem, hogy képes lesz-e rá, ugyanis előző nap olyan rosszul volt, hogy alig tudta elhagyni a budit, valami rosszat evett és irtóra legyengült. Közölte, hogy sose volt még ilyen jól és inkább azzal törődjek, hogy mit kell magunkkal vinni a kórházba, meg egyáltalán be kell-e már menni. Hívtam a szülésznőt, nem vette fel, aztán sikerült elérni a dokinőt, kérdezte, vannak-e fájásaim, mondom még semmi, semmi gond, akkor zuhanyozzak le és kényelmesen menjünk be a kórházba. Mire beszálltam a kádba, jöttek is az első fájások, de nem ám 10-15 percenként, hanem rögtön 3 percenként. Annyira megzavarodtam, hogy a hajamat is elkezdtem mosni, amivel persze jó sok idő elment, mire beszálltunk a kocsiba, már azon imádkoztam, hogy egyáltalán beérjünk a kórházba.
Délután fél négykor berongyoltunk, ahol megvizsgáltak és közölték, hogy a felén túlvagyunk, ha lenne szabad szülőszoba, egyenesen oda vinnének, de még kicsit tartsam vissza, mert csak a háromágyas vajúdóban van hely. Ott ctg-re kötöttek és egy nővérke rám parancsolt, hogy oldalt feküdjek, annak ellenére, hogy mondtam, ez az egyetlen helyzet, ami rohadtul kellemetlen most. Legszívesebben V nyakába csimpaszkodva álltam volna végig, mert ez a folyosón meg a liftben már egyszer bejött. Nagy nehezen felszabadult a szülőszoba, két fájás között átsétáltam, ott gyorsan lőttünk egy szelfit, majd folytattam a vajúdást, ami annyira nem is volt vészes, ha azt csinálhattam, ami jólesik. Ez pedig a mély levegő, sokáig bent tart, óóóóóh kifúj volt, két fájás között pedig elcseverésztem a szülésznővel meg a dokinővel. Amikor jött a fájás, intettem V-nek, hogy kérem a kezét szkanderra, levegő be-ki, vége, vigyor, beszélgetés. A szülésznő mosolyogva mondta, hogy ritkán lát ilyet, hogy valaki így cseverésszen, neki igazából nincs is itt túl sok dolga, nemsokára visszajön. Helyette jött a gonoszgonosz nővérke, aki megint oldalra parancsolt, ctg, majd szétdurrantotta a vénámat (híres vagyok arról, hogy két kilométerről lehet látni a vénáimat, neki sikerült mellélőni). Mondtam V-nek, hogy ha még egyszer ezt a nőt itt meglátom, biztos kizavarom. Jött a szülésznő,és persze kiderült, hogy bármilyen pózban lehetek, ami nekem jólesik, csak az a lényeg, hogy a baba szívhangja végig rendben legyen.
Egy idő után a dokinő elkezdte kérdezgetni, hogy nem érzem-e, hogy nyomni kéne, mondom fogalmam sincs, még sosem szültem, nem tudom, mit kéne éreznem. Kiderült, hogy olyan, mintha nagyon kéne vécézni. Amikor ezt megbeszéltük, jött is az első ilyen fájás, hát, ezt már nem tudtam csak simán átlélegezni és a mosolyom sem volt már olyan őszinte. Itt már V-nek nem csak a kezét, hanem a nyakát is elkaptam, szegénynek elszorítottam az ütőerét is. Persze, ebből semmit nem vettem észre, csak utólag mesélte :) (Itt megjegyezném, hogy végig hatalmas nagy segítség volt, nélküle még mindig vajúdnék :) végig biztatott, dicsért, lelkileg és fizikailag is támaszt nyújtott). Egy idő után aztán belassultak a fájások, először csak oldalra fektettek (igen, szar volt) és már oxitocinra akartak kötni, amikor is minden erőmet összeszedtem, és pár nyomással és egy kis gátmetszés segítségével 20:16-kor kipottyantottam a (minden elfogultság nélkül) világ legszebb és legédesebb kisfiúját, Mátét :) Abban a pillanatban hatalmas megkönnyebbülés, boldogság és határtalan szeretet lett úrrá rajtam. A mellemre tették, közben V puszilgatott, belesúgta a fülembe, hogy szeret, én pedig azt sem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak és csak azt hajtogattam, hogy milyen gyönyörű és mennyire régen vártuk már, hogy megérkezzen. Nem is sírt, csak nyöszörgött kicsit és már hosszasan néztünk is egymás szemébe, V. elvágta a köldökzsinórt és elvitték megmosdatni, felöltöztetni. Mikor visszahozták, V. kapta meg, míg én megszültem a méhlepényt és összevarrtak. Csak figyeltem, hogy az apja hangjára milyen gyorsan megnyugszik, nagyon cukik voltak együtt, a két imádott pasim, V. csak mesélt neki, Máté pedig csak nézte és itta a szavait. Miután a dokinő és a szülésznő százszor elmondták, hogy mennyire ügyesek voltunk és bár minden szülés ilyen simán menne, meg egy élmény volt nekik, végre hármasban maradtunk. Máté rögtön megtalálta a cicit és elégedetten falatozott. Mi közben V-vel néztük egymást, a gyereket, megint egymást és vigyorogtunk, mint két töklámpa. Egyszerűen hihetetlen volt és igazából még most sem nagyon hiszem el, hogy öt év, három vetélés, megannyi keserűség, fájdalom és harc után csak azért is ANYA lettem.
És most a köszönőbeszéd: köszönöm szépen a férjemnek, hogy mindig, minden bajban, jóban és rosszban mellettem áll, hogy nem adta fel és hitt abban, hogy meglesz az eredménye annak a rengeteg erőfeszítésnek, elköltött pénznek, fájdalomnak, műtétnek, sírásnak, és nehéz percnek. Köszönöm, hogy engedett akkor is tovább harcolni, mikor látta, hogy elérem a határaimat. Köszönöm, hogy végig fogta a kezem és nem engedte el. Köszönöm, hogy segített anyává válni.
