Csak azért is anya leszek

A múltkor ugye első körben a HABAB bizottság visszautasított, és elküldtek még egy kör vizsgálatra. Mivel az elmúlt egy évben a fejem búbjától a kislábujjamig már mindent kétszer kivizsgáltak, most olyan vérvételre küldtek el, amiről ők sem tudták megmondani, hogy hol is lehet megcsináltatni. Fülöp doki csak annyit segített, hogy hívjam fel az X labort, ahol legalább a felét majd meg tudják csinálni nekem. Remek. Mivel ugye ezen múlik, hogy a következő körben megkapom-e az engedélyt az IVIG-re, ezért nem hagytam magam és a laborvezetővel megbeszéltem, hogy intézze el nekem a többi vizsgálatot is valahogy. Nagyon-nagyon rendes és segítőkész volt, telefonálgatott egy kört meg az adatbázisban kutakodott nekem és a végeredmény az lett, hogy az összes (mind a 20) vizsgálatot el tudja intézni, csak a felét ki kell küldeni Németországba. Persze mindezt jó pénzért, megint 90 ezer forintot hagytam ott. Most kíváncsian várjuk az eredményt.

Idén nem vártuk a karácsonyt. Meg is beszéltük, hogy csak csendben ünneplünk, aztán két ünnep között elutazunk valahová. Én nem sütök-főzök naphosszat, kis fát veszünk (eddig mindig mi hoztuk haza a legszebb és legnagyobb fákat) és nagy ajándékot sem adunk egymásnak. A baba lett volna a karácsonyi ajándék, de sajnos idén sem kaptuk meg...

Bármennyire is ellenkeztem, egy idő után mégsem tudtam ellenállni. Először csak egy kis adventi koszorú surrant be a lakásba. Egyik nap bevásárolni mentem és a hazaúton piros bogyókat, tobozokat, fagyal ágakat szedtem össze, meg volt itthon még tavalyról pár gyertya, öt perc alatt meg is volt az egész. Aztán eszembe jutott, hogy a családnak minden évben készítek gasztroajándékot karácsonyra, gondoltam ez idén sem maradhat el, előkerült a szaloncukor recept is, így egy kis idő múlva már azon kaptam magam, hogy teljes gőzzel a karácsonyra készülök. Közben elmentünk karácsonyfát venni, aztán a kisfából egy majdnem egy egynyolcvanas lett, mert ugyanannyiba került, mint a kicsi és még szebb is volt. Az ajándékokat is két nap alatt beszereztem, így már karácsony előtt több mint egy héttel készen volt minden. Közben nézegettem az utazásokat és azt vettem észre, hogy a két ünnep között gyakorlatilag az egész világot kiadták, sehol nem volt egy szabad hely sem, így kíváncsiságból megnéztem, hogy mi a helyzet az ünnep előtt. És láss csodát, Ausztriában találtam egy kis panziót olcsón, gyönyörű helyen, egy síközpont mellett. A webkamera azt mutatta, hogy hó is van, meg ragyogó napsütés is, hát mi kell még? 19- 23-ig lefoglaltuk a szállást, aztán eszünkbe jutott, hogy ha már ott vagyunk, már csak pár száz kilométert kell utazni és a nővéreméket is meglátogathatjuk Olaszországban. A fát odaajándékoztuk a sógornőméknek, akik nagyon örültek neki, mert így nem kellett fél napot ezzel tölteniük. 

Időközben beadtam az önéletrajzomat egy helyre, és persze indulás előtti nap hívtak, hogy másnap délelőtt várnak szeretettel az első fordulóra. Szóval reggeli indulás elhalasztva, kiskosztüm, magassarkú elővesz, első forduló gyorsan letudva, aztán irány Ausztria :)

Ausztriában istenien éreztük magunkat. Sétáltunk a hóban, napoztunk 2250 méter magasban, nagyokat ettünk, helyiekkel ittunk és végre visszakaptam az életemet 3,5 hónap után: fürödhettem, szaunázhattam ééééééés végrevégre szerelmeskedhettünk is :)

Olaszországban 18 fokban a keresztlányunkkal kézen fogva sétáltunk a zöld olívaligetben, nagyokat ettünk, játszottunk és sírás nélkül, szeretetben és mosolyogva álltunk együtt a karácsonyfa előtt. Giccsesen hangzik? Az is. De nagyon jó volt, alig akartunk hazajönni. Aztán még gyorsan elmentünk anyósomékhoz is, ahol a sógornőmék tündéri, gyönyörű és csodamosolygós kislánya tette széppé a karácsony utolsó napjait. 

30-án megünnepeltük a 10. évfordulónkat, most nem részletezem, de egy üveg pezsgő és egy mécsesekkel körberakott sarokkád csodákat tud tenni :) Délután épp az ágyban heverésztünk, mikor hívtak a potenciális munkahelyről, hogy várnak második körre :) Azóta már azon is túlvagyok és úgy érzem, nem ment rosszul, az első körös feladataimat kifejezetten megdicsérték.

Most jól vagyunk. Ahhoz képest, hogy se gyerekem, se munkám, remekül érzem magam a bőrömben, az önbizalmam kezd visszatérni, újra sportolok, és igyekszem minden nap rendet tenni az agyamban és itthon is.

Még aznap megműtöttek, mikor kiderült, hogy a harmadik terhességem is elhalt. Már nem is ehettem, ihattam, közölték, hogy fél 2 körül jönnek értem, addig pihenjek. Mondtam V-nek, hogy addig nyugodtan menjen el ebédelni, én elleszek, addigra meg kényelmesen visszaér. Épp kitette a lábát a kórházból, mikor jött egy nyanya, hogy azonnal kapjam magam és menjek a műtő elé, mert meg fognak műteni. Mondom, az nem másfél óra múlva lesz esedékes? Nem, ezt mondta a doktor úr, szedjem magam. Hívom V-t, hogy jöjjön vissza, mert esemény van. Ott ülök bugyi nélkül, kis sapkában bőgve a műtő előtt, jön a doki, maga mit keres itt? Majd csak fél kettőkor műtjük, mivel reggelizett és legalább 6 órának el kell telnie. Remek. Megyek ki, V csak néz, hogy két lábon jövök ki a műtőből, nem ehhez van szokva. Vissza az egész, még másfél óra, menjen nyugodtan enni. 

Nagy nehezen megműtöttek és mint kiderült, egy szakorvos jelölt volt a műtő. Még aznap este hazaengedtek, annak örültem, hogy végre otthagyhatom ezt a lepratelepet, de annak nem, hogy baba nélkül megyek megint haza...

Az első nap még vérezgettem kicsit, aztán pár napig semmi. Majd vasárnap, 6 nappal a műtét után olyan erős görcseim lettek, hogy be kellett vinni az ügyeletre. Egy fiatal dokinő volt az ügyeletes, kérdem, mi újság a miómámmal. Azt mondja, magának nincs miómája, ki mondta ezt? Hát a fiatalka doki. Ja, az nem tud semmit. Mondom kafa, mert ő műtött. Kaptam Ergam cseppeket, menjek haza és pihenjek. 

Nap nap után és én egyre csak véreztem. Mikor már egy hónapja egyfolytában véreztem, kezdtem rhadtul megunni és visszamentem az ambulanciára. Megint a dokinő volt ott, megvizsgált és közölte, hogy most ő is lát valamit, az lehet kétszarvú méh, meg mióma, meg minden, nem tudja megmondani. Na ezt már nehezen toleráltam, mert már nagyon untam, hogy az elmúlt pár hétben 5 doki látott és mindegyik teljesen mást mondott, sőt, ugyanaz a doki is állított fel kétféle diagnózist. Azt ajánlotta végül, hogy menjek el vérvételre és ha még van terheshormon (hcg) a véremben, akkor felmerül, hogy bent felejtettek valamit a terhességből és azt meg kéne megint műteni. Az eredményekkel menjek vissza Dr. Morcoshoz, majd ő beutal a Dr. Atyaúristenhez.

Másnap megvolt a vérvétel, délután már a kezemben volt az eredmény, hcg 12,5. Egy hónappal a missed ab után. Hívom Dr. Morcos asszisztensét (őróla külön kisregényt lehetne írni, borzalom), azt mondja, egy hónap múlva van időpont. Mondom, nem jó, mert addig elvérzek. Jó, akkor jöjjön ma este.

Kisebb lincshangulat és 2 óra várakozás után a névnapom estéjén nagy nehezen bejutottam Morcoshoz, aki megvizsgált és közölte, hogy valóban van ott még egy darabka a terhességből, mit szólnék egy kaparáshoz. Mondom, nem ok, inkább legyen hiszteroszkópia, látatlanban kaparást nem szeretnék, plusz így eldől a mióma kérdés is. Ja, jó, legyen. Majd odaszól Dr. Prof. Atyaúristennek, hívjam fel az asszisztensét, szerinte még ezen a héten meglesz a beavatkozás. Hurrá.

Másnap megyek be a munkahelyemre, ahol már 7 éve dolgozom és ahonnan az utóbbi időben ugye elég sokat hiányoztam. Hívat a főnöknő, menjek be hozzá. Vagyis ne hozzá, inkább a nagyfőnök irodájába. Na mondom, ennek fele se tréfa, főleg akkor lett gyanús a dolog, mikor nagyfőnök kézfogással várt. Leültettek, majd közölték, hogy ki vagyok rúgva és holnap már be sem kell jönnöm. Ennyi.  7 év után, és ráadásul úgy, hogy az összes terhességről, lombikról, vetélésről a főnöknőmet tájékoztattam, az utolsó műtét után is egy héttel már az irodában ültem. Mondom, semmi gond, legalább nem kell megint táppénzre mennem, plusz úgyis utáltam már itt dolgozni. Kérdeztem, hogy a sok hiányzás volt-e a kiváltó ok, de persze "nem, nem, á dehogy" volt a válasz. A válságra, meg a cég nehéz helyzetére hivatkoztak úgy, hogy januárban felvettek a kolléganőm és mellém egy harmadik csajt úgy, hogy már kettőnknek is alig volt munkája. Mikor másnap visszamentem, hogy elhozzam a cuccaimat, már a számítógépemhez sem fértem hozzá. Ennyi. Ezt kaptam 7 év után egy olyan helyen, ahol egy gyakornokot 2 hónap után is virággal, csokival búcsúztatnak. 

No de sebaj, időközben kaptam időpontot Prof. Dr. Atyaúristenhez, aki megkérdezte, hogy mi a bajom. Mondom, nem tudom, azért küldtek Önhöz, hogy megmondja. Akarja, hogy megműtsem? - kérdezte. Mondom, nem tudom, nem én vagyok a doki, szerintem ezt inkább Önnek kéne eldönteni. Persze, én 5 év után az ilyeneken meg sem lepődök, a felháborító csak az volt, hogy amikor kimentem az asszisztenshez időpontot egyeztetni, akkor megkérdezte, hogy ugye akkor megbeszéltük a Tanár Úr tiszteletdíját. Mondom, nem, és különben is, miért is fizetek? Állami kórház állami rendelésén vagyok. Erre ő: maga nem kerületi beteg (de igen, az vagyok) és különben is, a Tanár úr az xy társaság elnöke és egy igen elismert szaktekintély (akkor miért én mondom meg, hogy meg kell-e műteni) és ezt 50-60 ezer forinttal szokták honorálni. Miközben írta be nekem az időpontot, bejött csaj, fullos haj, smink, top cuccokban, az asszisztens szólt a dokinak, hogy megjött Andika (gondolom, nem először találkoztak) és akkor lesz itt egy abortolino (esküszöm, ezt a szót használta). Mire a doki ránézett, hát, kicsit későn szól, de akkor majd azt mondjuk, hogy volt ott egy ciszta és azért kellett megműteni. Írja be péntekre. Persze, mondanom sem kell, hogy én következő hét hétfőre kaptam csak időpontot. Végül is az, hogy az én missed abomat elrontották és 5 hete vérzek, mellékes. Fontosabb, hogy Andika szombaton már egy zavaró tényező nélkül mehessen bulizni a csajszikkal.

Elérkezett a nagy nap, reggel doki hívat a szobájába, akkor mi is lesz magának? Mondom, hiszteroszkópia, meg maradék terhesség eltávolítása. Rendben, a műtőben találkozunk. Műtét után megint hívat, gondolom, hogy nyugodt körülmények között adhassam neki oda a borítékot... Zárójelentés, köszönöm szépen, viszontlátásra. Nem adtam pénzt. 

Azóta itthon vagyok, és párhuzamosan pihenek masszívan, keresek munkát és tervezem a következő lépést babaügyben.

Időben eljutottunk a közelmúlthoz. Idén szeptemberben egy költözködés és egy régen várt portugáliai nyaralás után belevágtunk a lombikba. Fülöp doki a BMC-ben Dr. Morcost ajánlotta. A fórumokon nem voltak róla valami jó véleménnyel, de ha Füli őt ajánlotta, ám legyen. Elmentünk a magánrendelésére és 15.000 forintért közölte, hogy menjünk szeptemberben a BMC-be. Szeptemberben a 2. ciklusnapomon megjelentünk ultrahangra, gondoltuk, majd ott további információt is kapunk a gyógyszerekről meg a kezelés menetéről. Erre közölte, hogy nézzünk utána az interneten, neki erre nincs ideje. Megkaptam a hormonok receptjét, és istenáldja. 

A hasam pár nap után már egy szebb szitához kezdett hasonlítani és elkezdődtek az ultrahang vizsgálatok. A BMC-ről tudni kell, hogy iszonyatosan sokat kell mind várni, és látszólag semmi logika nincs abban, hogy mikor ki kerül sorra. Ezt persze elég nehéz megmagyarázni a főnöknek, nem lehet egy 5 perces vizsgálat miatt állandóan szabit kivenni. Elérkezett a várva várt nap, a leszívás napja. Altatás, aztán ébredés után literszámra kaptam az infúziót, állítólag annak adnak sokat, akinek sikerül sok tüszőt leszívni. Nekem 9 lett. Másnap telefonáltam a biológusnak, aki közölte, hogy 7 petesejtet tudtak megtermékenyíteni, ebből 5 indult osztódásnak. Mivel jó minőségűek, ezért a 6. napon fognak 2 blasztocisztát visszaültetni.

Persze ezen beparáztam, mert mindenhol azt olvastam hogy vagy a 3. vagy az 5. napon ültetik vissza az embriókat. Megint felhívtam a biológust, aki megnyugtatott, hogy ők tudják, mit hogyan kell csinálni, ne izguljak, hétfőn várnak szeretettel. 

Elérkezett a szeptember 30., a beültetés napja. Először a biológusnő megmutatta a 2 szerencsés "kiscsibét" egy monitoron, majd mivel aznap rengetegen voltak, engem belöktek egy kórterembe, azzal a kommentárral, hogy van 2 percem átöltözni és a cuccommal a műtő előtt megjelenni. Még jó, hogy mindenki azt ajánlotta, hogy beültetés előtt relaxáljak mert a stressz nem jó... Felfektettek egy asztalra, aztán megjött Dr. Morcos, azt se mondta, hogy fapapucs, a tőle megszokott stílusban 2 méterről belém döfte a katétert, felfecskendezték a blasztocisztákat, eltűnt, majd visszajött és közölte, hogy jajj ez nem sikerült, még egy nekifutás. Mikor ez megtörtént, felém fordította a monitort és rámutatott egy fehér foltra: Látja, az ott az embrió. Majd kiviharzott. Köpni-nyelni nem tudtam, nem arról volt sz, hogy kettőt ültetne vissza? Jött az asszisztens, aki ledarálta, hogy most jön értem egy beteghordó és felvisz az emeletre. Pontosan 10:45-kor keljek fel és menjek haza. A zárójelentést lent megkapom. Mit ne mondjak, senkitől egy jó szót, egy mosolyt vagy egy simogatást m kaptam. Lélektelen és durva volt az egész, nem ilyennek képzeltem el a beavatkozást. Főleg úgy nem, hogy egy barátnőm előttem nem sokkal egy magánklinikán mindezt úgy éle meg, hogy a doki a beavatkozás után az ágy lábánál csendesen imádkozott, hogy megtapadjon a baba...

Szóval kitoltak a műtőből, ahol V már várt, kezében a cuccaimmal. Alig vártam, hogy lefekhessek egy csendes szobában és a babákra koncentrálhassak. Nyilván nem én lennék, ha minden simán ment volna. A beteghordó fiú kb. negyed órán keresztül szerencsétlenkedett a lifttel, én meg éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa. Akkor már haragudtam az egész kócerájra. Végre feljutottunk az emeletre, én lefeküdtem, pihentem kicsit aztán a megadott időpontban elhagytam a szobát. Persze a zárójelentésre még további két és fél órát vártunk és még most is ott ülnénk, ha nem kapom el Dr. Morcost a folyosón. 

Nap nap után, alig vártuk, hogy tesztelhessek. Közben jöttek a szokásos terhességi tünetek, ami nálam a mellfeszülés, állandó vízivási kényszer, savanyú után vágyakozás szentháromság. A hűtőnkben gyakorlatilag volt savanyú káposzta, savanyú káposzta és néha vettem egy kis savanyú káposztát is. V csak mosolygott, mikor megkérdeztem tőle, hogy nem baj-e, hogy hétfő és kedd után szerdán is savanyú káposztás kaja lesz. Október 8-án kellett visszamennünk eredményhirdetésre, de én már előtte két nappal pozitívat teszteltem. Örültünk, de nem bíztuk el magunkat, lehet, hogy a hormonok mellékhatása, majd a HCG pontosabb eredményt ad. A vérvétel után elsőként hívtak be minket, ami jót jelent, mert azokat szokták elsőként behívni, akiknek sikerült a beültetés. Dr. Morcos kihirdette, hogy 80 a hcg-m, ami nagyon jónak számít és 18-án vár minket a magánrendelésén az első ultrahangon. Boldogan jöttünk ki, de persze már nagyon óvatosan örültünk, ismertük már ezt a szitut és eddig sosem volt jó vége. 

Az első ultrahangon is minden rendben volt, méhen belül, szabályos petezsák, 3 hét múlva jöjjek vissza, akkor már szívhang is lesz. Automatikusan kiírt veszélyeztetett terhesnek, és én nagyon szívesen betartottam, hogy ne menjek dolgozni. Itthon pihentem, sétáltam az öszi napsütésben és betartottam mindent, amit Fülöp doki mondott. 2 naponta nézettem a hcg értékeimet egy héten keresztül, és mikor látszódott, hogy szépen duplázódik, megkaptam a második smoflipidet. Mellé még plusz progeszteron injekciót és vérhígítót is kaptam, amit minden nap szúrnom kellett a fenekembe illetve a hasamba. Pár nap után úgy néztem ki, mint akit baseball ütővel hasba vertek, de mindent a jó ügy érdekében ugye. 

Október 21-én észrevettem, hogy vérzek. Nem fájt semmim, csak elöntött a vér. Rohanás a János Kórház ambulanciájára, diagnózis: 7 mm-es petezsák üresen és egy hematóma. Zokogtam, sírtam, hívtam V-t, hogy azonnal befektettek és fogalmam sincs, hogy mi lesz, mert csak azt hajtogatják, hogy ma már ne egyek, ne igyak semmit. Rögtön jött is, és a második ultrahangra már ketten mentünk be. Ott megnyugtattak, hogy igaz, hogy van hematóma, de látják a babát is, ami 2 mm-es és szívhang is sejthető. Viszont nem engednek haza, szigorúan feküdnöm kell. Kicsit megnyugodtunk, de előttünk volt még pár nap várakozás a csütörtöki ultrahangig, mikor is megnézték volna, hogy csökkent-e a hematóma mérete és növekszik-e a baba. Sajnos erre az ultrahangra már hamarabb sor került, mivel kedd éjszaka megint elöntött a vér. Kisebb pánikrohamom volt, a vérnyomásom az egekben, a nővérpult előtt majdnem elájultam a tök üres folyosón. Szóval, megint uh, szívverés sejthető, stb, hematóma nagyobb lett, és ha jól látja, van egy 5 centis mióma is. Na szuper. Csütörtökön megint uh, még mindig csak sejthető szívhang, de a baba már 5 mm :). Még mindig nem engedtek haza, mert meg akarták várni a biztos szívhangot.

Hétfőn aztán eljött a nagy nap, izgultam, mert egyedül mentem az ultrahangra, és az ugye sosem jelent jót, plusz előző éjszaka eléggé görcsölt a hasam is, meg ugye mióma és hematóma, szóval nem voltak túl jó érzéseim. Fél óra várakozás után sorra is kerültem, lefeküdtem az ágyra, és pár perc múlva ugyanazt a gondterhelt arcot láttam, mint eddig már kétszer. Közöltem a dokival, hogy látom az arcán, hogy valami nem ok, de ő megnyugtatott, hogy csak koncentrál. Hát persze. Fél perc múlva már közölte is, hogy összeesett a petezsák és az egész méhemet kitölti a hematóma, de azért nézzük meg a másik ultrahangon is. Átmentünk a másik szobába, közben hívtam V-t, hogy megint nem sikerült és készüljön fel, hogy még ma megműtenek. Sajnos a másik ultrahang is ugyanazt az eredményt mutatta, no szívhang, összeesett petezsák és mindenhol csak vér. 

A doki kérdéseket tett fel, de már nem is emlékszem, miket kérdezett, csak arra, hogy ott ülök, zokogok és azt hajtogatom, hogy ennyi volt, én ezt soha de soha többet nem csinálom végig. Tönkrementem testileg és lelkileg, nem fogom ezt még egyszer kibírni. A doki nyugtatgatott, hogy dehogynem, valaki 9-10-szer végig csinálja, mire megszületik a babája. Megsemmisültem. Visszakullogtam a szobámba, ahol már egyedül voltam, így elengedhettem magam és csak sírtam, miközben hallgattam a fejem felett vajúdó nő nyögéseit. Közben megérkezett V és csak ölelt és ölelt. Nem is mondtunk semmit, a szavak már elfogytak. 

A második missed ab műtét után kérdeztük Sztárdokit hogy akkor ezt így most hogy? Nem az volt, hogy az első nem akart megszületni, de most minden rendben lesz? Ő csak hebegett habogott és igazából nem tudott mit kezdeni a kérdéseinkkel. Akkor döbbentem rá, hogy az ő tudása a maga terhes, gratulálok-nahát, itt a szívhang-jöjjön szülni 9 hónap múlva tengelyen mozog. Szóval, kellett egy B terv, mert egy dolgot tudtunk csak biztosan: két vetélés egy éven belül nem lehet véletlen. 

Amint hazamentem a kórházból, nekiálltam kutakodni az interneten és nagyon gyorsan rátaláltam Fülöp doki elérhetőségére. A fórumokon eléggé szélsőségesen nyilatkoztak róla, a társaság egyik fele egekig magasztalta, hogy milyen zseniális, a másik hosszú várakozási időre és kezelhetetlen stílusra panaszkodott. Mint utóbb kiderült, mindkettőnek igaza volt. 

Január 3-ára kaptunk időpontot, az asszisztens néni (Dr. F. anyukája) már a telefonban utalt arra, hogy lehet, hogy sokat kell várni. Mint kiderült, a néni mindenkinek negyedórás időpontokat ad, holott mindenki minimum 1 órát van bent a dokinál, ha új páciens, akár hosszabbra is nyúlhat. 5-re kaptunk időpontot, eleve 7-re mentünk oda és fél 9-kor jutottunk be. Akkorra már úgy összevesztünk Ilonka nénivel, hogy ő megsértődve berontott a dokihoz és közölte, hogy itt őt inzultálják és ezt nem hallgatja tovább, hazamegy. Holott mi csak azt kérdeztük meg, hogy nem lehetne-e egy kicsit rugalmasabban kezelni a doktor úr naptárját.

Mi voltunk az utolsó pár aznap, bementünk és vártuk a csodát. Én vittem magammal az elmúlt pár év vizsgálatainak eredményét egy jó vastag dossziéban összekötve. A doki arról híres, hogy kismillió vizsgálatot kér, a terheléses cukortól a rubeólán és HSG-n keresztül a két havi ciklusmonitorig (8. nap vérvétel, majd 10.,12.,14., 16. nap ultrahang, 21. nap vérvétel, mindez két hónapig egymás után). Persze a régi leletek közül csokimajszolgatás és hangos szuszogás közepette kiválogatott kettő, azaz kettő papírt, amit hajlandó volt elfogadni, majd írt egy listát, hogy mi az a kismillió vizsgálat, amit meg kell csináltatni. Ha ezek mind megvannak, jelentkezzünk, és akkor kitölt egy lapot (1. számú adatlap) és ezzel mehetünk az alloimmun vizsgálatra. Ha ez is meglesz, elküldhetjük az eredményeket egy bizottságnak, aki dönt afelől, hogy megkaphatom-e az IVIG kezelést. De valószínű nem fogom megkapni az engedélyt, ugyanis 34 évesen túl fiatal vagyok és csak kétszer vetéltem el. Remek, és akkor mi a teendő? Vetéljek el még párszor, hogy megessen a bizottság szíve rajtunk? Nem, van egy másik eljárás is, de majd erről akkor beszéljünk, ha megvannak az eredmények. Beutalót most nem tud adni a vizsgálatokra, menjek be a Honvéd Kórházba egyik kedden, ott majd megkapom tőle az állami rendelésen.

Februárban lelkileg felkészülve egyik kedd reggel bejelentkeztem volna a Honvéd Kórházban, ha ki nem derül, hogy ahhoz külön engedély kell, ha a családomban nem dolgozik senki a honvédségnél. Na bumm. És hol kapom meg az aláírt engedélyt? A doktor úr magánrendelésén. Csütörtökön rohanás a rendelőbe, aláírás megvan, jövő kedden mehetek a Honvédba. Kedden nyugodtan bejelentkeztem, felmegyek, ajtón hatalmas kiírás: Fülöp doki ma nem rendel. Na ne mááááááár. Az első havi ciklusmonitorhoz nemsokára mennem kell  ultrahangra, de beutalóm még nincsen. Ezt még pár hétig eljátszottuk, február végére nagy nehezen meglett az összes beutaló. Ideje is volt, mert már be kellett volna jelentkeznem ultrahangra, mert a 8. napi vérvételen már túl voltam. Hívom az ultrahangot, 2 és fél óra folyamatos hívás után fel is vették, ja, holnap jönne? Már nincs időpont. De nekem most kell, különben úszik az egész hónap. Sajnálom, akkor jöjjön jövő hónapban. Na jó, egy hónap nem a világ, márciusban újra kezdjük. Hát nem húsvétra esett az a rohadék tüszőérés? Hívom Fülöpöt, hogy akkor mi van? Ja, akkor halassza el egy hónappal. Nyilván ez is csak velem történhet meg. Áprilisban végre csont nélkül sikerült megcsinálni a vérvételt is meg az ultrahangot, tüszők rendben, tüszőrepedés pipa, jövő hónapban várnak sok szeretettel. Eljött a május, számolgatom a ciklusnapokat, milyen napokra esik az ultrahang, pünkösd basszameg. Ez nem lehet igaz. Miért van ennyi ünnep és miért pont a tüszőérésem napjára esik? Nem hiszem el!! Izzítottam a nagynénémet, aki a Honvédban sebész, mit lehet tenni? Nagy nehezen pünkösd hétfőn előráncigált nekünk egy ügyeletest, aki jól lehordott, hogy ugye tudja, hogy az ügyelet nem ciklusmonitorra hanem életmentésre való? Doktor úr, higgye el, ez most életet ment... Röpke 4 hónap alatt sikerült összehozni a 2 havi ciklusmonitort, a többi vizsgálat csak gyerekjáték volt. Az is, amikor vérvételre mentem és elromlott a sorszámkiadó automata és fél óra helyett 4 órát álltam sorba, meg az is, mikor a csilivili genetikai központban 10.000 forintért közölte velünk Czeizel "Atyaisten" doktor úr, hogy ő nem tud rajtunk segíteni és a Fülöp doki által kért vizsgálatot ők nem is tudják megcsinálni. (erre csak egy délutánunk ment el). 

Végre megvolt minden vizsgálat, papírokkal júniusban rongyoltunk vissza Fülöphoz. I. sz. adatlapot végre megkaptuk, mehettünk a G1 laborba 91.000 forintos alloimmun vizsgálatra. Juhuuu. Teltek-múltak a hetek, 8 hét után meg is kaptuk az eredményt, NK sejtek túl buzgók és igazoltan alloimmun háttere van a vetéléseimnek. Újabb konzultáció során megtudtuk, hogy csak októberben lesz a következő bizottsági ülés, de ha addig nem akarunk várni, akkor van egy másik eljárás, a SMOFLIPID, amit nem szívesen reklámoznak, nem kell hozzá bizottsági engedély csak egy lepecsételt OGYI engedély és már meg is kaphatom. Pár értékünket elemezve ráadásul lombikot javasolt. Vigyorogva jöttünk ki a rendelésről és már alig vártuk, hogy belevághassunk a lombikba szeptemberben. 

Januárban megműtöttek, Sztárdoki nagyon segítőkész volt, este 10-kor még V-nek telefonált, hogy jól vagyok-e. Éjszakára még bent marasztaltak, mert az ébredés nem sikerült túl mintaszerűen. Másnap reggel megkaptam a zárójelentést, Sztárdoki elmagyarázta, hogy ez előfordul, biztos beteg lett volna a baba, jobb is, hogy nem született meg. Úgy engedett haza, hogy az első menstruáció után már próbálkozzunk, mert minél hamarabb megfogan a baba, annál nagyobb esélye lesz, hogy nem vetélés lesz a vége. Szóval 2-3 hónap múlva találkozunk a magánrendelőjében.

Először persze ki akartam heverni az eseményeket, egyáltalán felfogni, feldolgozni, mi is történt. Viszonylag hamar sikerült is, azzal nyugtatva magunkat, hogy majd a következő úgyis sikerülni fog. Végigutazgattuk a tavaszt és a nyarat, megjártuk Svédországot, Dél-Tirolt, Olaszországban megünnepeltük a keresztlányunk szülinapját, körbebicikliztük a Fertő-tavat, nyaraltunk Horvátországban és feltöltődve vártuk a következő terhességet.

De hogy ne görcsöljek rá túlságosan, gondoltam, a Nagy Várakozás mellett megvalósítom az álmaimat és mivel imádok főzni, beiratkoztam egy szakácsiskolába. Heti két alkalom + gyakorlat hétvégenként. Szeptemberben el is kezdődött a suli és én boldog és kiegyensúlyozott voltam. 

Időközben az egyik ismerősömtől kaptam egy tippet, a csoda neve: talpmasszázs. Ő is két ciklus után lett terhes, próbáljam meg. Gondoltam, veszítenivalóm nincsen, lassan valamivel igazán rásegíthetnénk, hiszen akkor már megint több, mint fél éve próbálkoztunk, el is kezdtem járni szeptember elején szorgalmasan. Olyannyira bejött a dolog, hogy októberben már nem jött meg, a terhességi teszt megint pozitív lett. Öröm, boldogság, szerelem, ez most biztos sikerülni fog. V-vel megbeszéltük, hogy most aztán semmilyen vizsgálatra nem enged egyedül, nem akarom újra átélni a múltkori rossz élményeket.

Ismét Sztárdoki, első alkalommal furcsa volt, hogy nem emlékezett rám, de nagyon alaposan megvizsgált, petezsák a méhben, gratulálok, Ön terhes. Kérdeztem, mi a teendő, hogy biztosan ne legyen semmi gond. Semmi, maga egészséges, szervi baja nincs, ez a terhesség már biztosan sikerülni fog, az első csak azért ment el, mert beteg lett volna a baba. Élje tovább a kis életét, iskola, főzés nem probléma, rengetegen hordanak ki egy terhességet fizikai munka mellett. 3 hét múlva jöjjön vissza, akkor már szívhangot is látunk.

A 3 hét valahogy eltelt, időközben megint fájdogált a hasam, sokat pihentem, de nem paráztam, tudtam, hogy most minden simán fog menni. Sztárdoki második alkalommal sem ismert meg minket, kicsit zsörtölődtünk is, hogy 15.000 forintért alkalmanként legalább a beteglapomra ránézhetne, mielőtt bemegyünk hozzá, de gyorsan feledtette velünk a kisebb incidenst a tény, hogy van szívhang és minden a legnagyobb rendben. Írt egy papírt a kerületi védőnőnek és elküldött vérvételre. Örömködtünk, hogy idáig még soha nem jutottunk el, boldogok voltunk és vigyorogtunk. 

Mivel 15.000 forintért vérvételre beutaló nem jár, kénytelen voltam elmenni a kerületi SZTK-ba, hogy kikönyörögjek egy darab cetlit. November végén, két nappal a névnapom előtt kaptam is időpontot. V nem kísért el, mert mondtam neki, hogy csak beszaladok, elkérem a papírt, aztán már megyek is haza főzni, mert másnapra vártuk anyósomékat és a sógornőméket vendégségbe. A doki kb. 90 és a halál közt volt, nem lehetett érteni mit mondott, az asszisztens fordított dokiról magyarra. Ha már itt van, vetkőzzön le, megvizsgálom, anélkül nem adhatok beutalót. Mondom, mi bajom lehet, felfeküdtem a vizsgálóasztalra, ultrahang, és a többi néma csend... Marika, jöjjön már, maga sem lát szívhangot? Bummmm. Ne már, ezt nem hiszem el, ez nem történhet meg megint....Brühühühühü

Valahogy kitámolyogtam a rendelőből, és hívam V-t, hogy megint nem sikerült. Ezt nem hiszem el. Én sem. Rohanok haza. Ok. Brühühühühü. 

V. hazaért, megölelt, nem is tudtunk mit mondani egymásnak. Majd felugrott és tombolni kezdett. Eltépte az összes ultrahang felvételt, a leleteimet és szidott mindenkit. A Sztárdokit, a talpmasszőrt, akik hitegettek minket, hogy minden rendben lesz, Istent és általában az egész k... életet. 

Hívtam sztárdokit és közöltem vele, hogy ez alkalommal nem szeretnék egy hónapot egy halott embrióval a hasamban tölteni, úgyhogy legyen olyan kedves minél hamarabb műtsön meg. 4 nappal később, pont aznap, mikor a védőnőnél először meg kellett volna jelennem, elbúcsúztunk a második kisbabánktól is, Kérdőjeltől. 

Nagy boldogságunkat egy kis hasfájás árnyékolta be, el is mentem gyorsan a legközelebbi SZTK-ba, hogy utánajárjak, ugyan mi is ennek az oka. Soha nem voltam még terhes, fogalmam sem volt, mit kéne vagy mit szabad éreznem. A doki csípőből megkérdezte, hogy el akarom-e vetetni a gyereket, azért jöttem-e ilyen korán. Szakadnál meg, gondoltam magamban, aztán hagytam, hogy ez az empatikus, kedves, munkáját 40 év után is lelkesen végző csodadoktor megvizsgáljon. Megállapította, hogy a petezsák méhen belül van, magne B6-ot javasolt és elköszöntünk. 

Teltek-múltak a napok, még mindig nem fogtuk fel, hogy terhes vagyok, néha fájdogált a hasam, de ezt csak annak tulajdonítottam, hogy Pötty éppen befészkeli magát és helyet csinál magának. Aztán egyik reggel vérezni kezdtem. Nem nagyon, de első terhességnél elég ijesztő egy ilyen vérzés, taxi, rohanás a következő kórházba, petezsák szabályos, baba korának megfelelő mérető (kb. 5. hét vége), pihenjek, aztán egy-két hét múlva menjek kontrollra, akkor már szívhangot is lehet látni. 

Ijedség elmúlt, egyre ritkábban fájt a hasam, már alig vártuk az első igazi ultrahangot. Magándoki, 6. hét vége, gratulálok, maga terhes, minden a helyén, minden a legnagyobb rendben, a baba szíve pulzál, akkor beszéljünk az anyagiakról. Ezt így, egy mondatban, egy levegővel. "Akkor x hetente itt a magánrendelésen kontroll, ultrahangok sora, stb, alkalmanként 10.000 forint, plusz a szülés 180.000 forint. De sajnos én nem vezetek szülést, majd az időpont előtt pár héttel fog kiderülni, melyik kollégám fogja levezetni." Én persze csak pislogtam, majd halkan visszakérdeztem, hogy hogy is van ez? Fizetek a doktor úrnak egy olyan szolgáltatásért, amit mástól kapok meg? Nem értettem, de sokkal fontosabb volt az a kis Pötty az ultrahangon, és az, hogy van szívhang, most már nagy baj nem lehet, Azt a pár hetet kell kibírni a 12. heti ultrahangig, aztán miénk a világ. 

A mellem egyre csak nőtt, és én igazi kismamának éreztem magam. V. olyan sms-eket küldözgetett napközben, hogy "Szeretlek titeket" és én a föld felett lebegtem fél méterrel. Persze izgultam kicsit, de aztán elhessegettem a negatív gondolatokat V. kedvenc mondásával, miszerint nekünk minden sikerül. 

Közeledett a karácsony, életem első karácsonya terhesen. Mivel Dr. Anyagiashoz nem szerettem volna visszamenni, elkértem a sógornőm szülészorvosának az elérhetőségét. Sztárdoki egy sztárkórházban, a sógornőm elégedett volt vele, gondoltam, gyorsan bejelentkezek hozzá, dec. 21-ére kaptam is időpontot. V nem is kísért el (én beszéltem le róla), mondván, csak megmutatom magam, felveszik az adataimat és kész. Sztárdoki kicsit szórakozottnak, de kedvesnek tűnt, gyorsan elmondta, hogy nem szükséges sok vizsgálat, azoknak a felét a sztárkórházban is el tudja intézni, ne parázzak, minden rendben lesz. "Ha már itt van, gyorsan nézzük meg azt a babát". Ultrahang, mosoly alábbhagy, csevegés beszüntet, kemény koncentrálás a részéről. Kb. egy perc után én törtem meg a csendet: "Doktor Úr! Minden rendben van? Olyan gondterheltnek tűnik..." "Nem akarom megijeszteni, de sajnos nem látok szívhangot. Menjünk át a másik vizsgálóba, ott van egy sokkal nagyobb felbontású UH, azon majd biztos látni fogjuk." Mondanom sem kell, csilivili ultrahang sem tudta megmenteni a szituációt, diagnózis: missed ab. Akkor már hangosan zokogtam és csak azt hajtogattam, hogy ne haragudjon, hogy nem tudok parancsolni az érzelmeimnek. Fogalmam sem volt, hogy hogyan tovább, megsemmisültem. Sztárdoki azt ajánlotta, hogy ne legyen rögtön műtét (pláne ne karácsony előtt 2 nappal), várjuk meg, míg magától beindul a vetélés. Ha január elejéig nem történik semmi, jelentkezzek nála és megműtenek. Együtt érző arccal elbúcsúzott tőlem én pedig elvergődtem a mosdóba, ahol hangos zokogás közben hívtam V-t, hogy jöjjön értem, mert azt sem tudom, hol vagyok. Mivel kint rohadt hideg volt, és én nem akartam a sok boldog kismamát a váróban a zokogásommal zavarni, ezért a közeli bevásárlóközpont egyik lépcsőjén folytattam a kiborulást.  V . megérkezett és ő sem tudott mit kezdeni a helyzettel. Már ketten voltunk. Káromkodott, ölelgetett, nyugtatgatott, majd újra káromkodott és csak azt hajtogatta, hogy nem érti, de nagyon szeret.

És napokkal később sem értettük. Szomorúan vettünk karácsonyfát, szomorúan keltünk, szomorúan feküdtünk, szomorúan csomagoltuk az ajándékokat és szomorúan vettük tudomásul, hogy idén sem hárman állunk majd a karácsonyfa alatt. 

Az ünnepek alatt végig próbáltam magam tartani, de nagyon nehéz volt úgy, hogy tudtam, a hasamban egy halott baba és végig azon rettegtem, hogy ne pont anyósoméknál, a nagy családi örömködés közepén induljon be a vetélés. Szilveszterkor valamiért úgy döntöttünk, barátokhoz felugrunk koccintani, csendes kis beszélgetős bulit szerveztek, rajtunk kívül két másik párral. Jobb, mintha otthon keseregnénk kettesben, de nagy bulit mégsem akartunk. Nyilván az egyik pár éjfél előtt jelentette be, hogy kisbabát várnak, így az éjféli koccintást a budiban bőgtem végig. 

Január elején még mindig nem sikerült elvetélnem, így hívtam a dokit, hogy akkor most már igazán szeretném lezárni ezt az ügyet, készen állok a műtétre. Készen álltam, hogy elbúcsúzzak Pöttytől és az újévet tiszta lappal indítsuk. 

folyt. köv.

Ez az a kérdés, amit minden áldott nap felteszek magamnak. 5 éve vagyunk házasok V-vel, szeretjük egymást, igazából inkább nagyon-nagyon szeretjük egymást és valaki mégis úgy döntött, hogy ne lehessünk szülők. 

Az alapsztori röviden: Esküvő után pár hónappal szabad utat adtunk a babának. Csak arra nem számítottunk, hogy ő nem akart jönni. Éltük a kis mindennapjainkat, próbáltunk okos válaszokat adni a hülye kérdésekre ("Nem akartok gyereket?" és társai), utazgattunk, buliztunk, barátokhoz, rokonokhoz babanézőbe jártunk. Kb. egy év után megbeszéltük, hogy kivizsgáltatjuk magunkat. Nekem sikerült is rögtön beújítanom egy remek kis P3/CIII rákszűrési eredményt, amit felesleges féléves gyógyszeres terápia, majd 2010. novemberben egy loop konizáció követett. Miután valahogy kibekkeltük a gyógyulási időt (pár hét no házasélet, no fürdés, no sport), újult erővel és hatalmas reménnyel vetettük bele magunkat a meddőségi kivizsgálások és kezelések útvesztőibe. 

Bár szervi hibát nem találtak, újabb pár hónap meddő (ééérted?) próbálkozás után inszeminációra buzdítottak minket. Az első inszemináció előtt vigyorogva ültem a váróban és nem értettem, a többi pár miért vág olyan búval bélelt fejet. Hiszen ez az a hely, ahol majd segítenek rajtunk. Ez az a hely, ahova majd kilenc hónap után a mi babánk fotóját is kitűzik a dicsőségfalra. 9 hónap és már babaillat tölti be a lakásunkat és mi könnyes szemmel nézzük a nyugodtan alvó kisbabánkat (és/vagy teli pelenkákat kerülgetünk illetve az alvásmegvonás miatt  sírunk). Természetesen nem ez lett. Sem az első, sem a második, sőt, a harmadik és a negyedik inszemináció sem sikerült. A negyedik után a doktornő a lombikot javasolta, elő is jegyzett minket 2011. novemberre. Megkaptam az első adag hormon receptjét, fél év múlva találkozunk, jelentkezzünk, ha novemberben megjön és már szúrhatom is a hasamba az anyagot.

Teltek-múltak a hónapok, eljött a várva várt november, recept kiváltva (30 ezer forint), főnökömmel egyeztettem, hogy megyek lombikra, nov. közepén egy-két hétig ne számítson rám, majd hosszú idő után elkezdtem várni, hogy megjöjjön. Igen, kitaláltad, nem jött meg. Teszt, egyedül, otthon, filmbe illő jelenet: két csík. Mi vaaan? Öröm, boldogság, nem értjük, hogy lehetünk ennyire szerencsések. Ennyi várakozás után végre odafönt megértették, hogy mi is megérdemlünk egy kis csodát....

folyt. köv.