Időben eljutottunk a közelmúlthoz. Idén szeptemberben egy költözködés és egy régen várt portugáliai nyaralás után belevágtunk a lombikba. Fülöp doki a BMC-ben Dr. Morcost ajánlotta. A fórumokon nem voltak róla valami jó véleménnyel, de ha Füli őt ajánlotta, ám legyen. Elmentünk a magánrendelésére és 15.000 forintért közölte, hogy menjünk szeptemberben a BMC-be. Szeptemberben a 2. ciklusnapomon megjelentünk ultrahangra, gondoltuk, majd ott további információt is kapunk a gyógyszerekről meg a kezelés menetéről. Erre közölte, hogy nézzünk utána az interneten, neki erre nincs ideje. Megkaptam a hormonok receptjét, és istenáldja.
A hasam pár nap után már egy szebb szitához kezdett hasonlítani és elkezdődtek az ultrahang vizsgálatok. A BMC-ről tudni kell, hogy iszonyatosan sokat kell mind várni, és látszólag semmi logika nincs abban, hogy mikor ki kerül sorra. Ezt persze elég nehéz megmagyarázni a főnöknek, nem lehet egy 5 perces vizsgálat miatt állandóan szabit kivenni. Elérkezett a várva várt nap, a leszívás napja. Altatás, aztán ébredés után literszámra kaptam az infúziót, állítólag annak adnak sokat, akinek sikerül sok tüszőt leszívni. Nekem 9 lett. Másnap telefonáltam a biológusnak, aki közölte, hogy 7 petesejtet tudtak megtermékenyíteni, ebből 5 indult osztódásnak. Mivel jó minőségűek, ezért a 6. napon fognak 2 blasztocisztát visszaültetni.
Persze ezen beparáztam, mert mindenhol azt olvastam hogy vagy a 3. vagy az 5. napon ültetik vissza az embriókat. Megint felhívtam a biológust, aki megnyugtatott, hogy ők tudják, mit hogyan kell csinálni, ne izguljak, hétfőn várnak szeretettel.
Elérkezett a szeptember 30., a beültetés napja. Először a biológusnő megmutatta a 2 szerencsés "kiscsibét" egy monitoron, majd mivel aznap rengetegen voltak, engem belöktek egy kórterembe, azzal a kommentárral, hogy van 2 percem átöltözni és a cuccommal a műtő előtt megjelenni. Még jó, hogy mindenki azt ajánlotta, hogy beültetés előtt relaxáljak mert a stressz nem jó... Felfektettek egy asztalra, aztán megjött Dr. Morcos, azt se mondta, hogy fapapucs, a tőle megszokott stílusban 2 méterről belém döfte a katétert, felfecskendezték a blasztocisztákat, eltűnt, majd visszajött és közölte, hogy jajj ez nem sikerült, még egy nekifutás. Mikor ez megtörtént, felém fordította a monitort és rámutatott egy fehér foltra: Látja, az ott az embrió. Majd kiviharzott. Köpni-nyelni nem tudtam, nem arról volt sz, hogy kettőt ültetne vissza? Jött az asszisztens, aki ledarálta, hogy most jön értem egy beteghordó és felvisz az emeletre. Pontosan 10:45-kor keljek fel és menjek haza. A zárójelentést lent megkapom. Mit ne mondjak, senkitől egy jó szót, egy mosolyt vagy egy simogatást m kaptam. Lélektelen és durva volt az egész, nem ilyennek képzeltem el a beavatkozást. Főleg úgy nem, hogy egy barátnőm előttem nem sokkal egy magánklinikán mindezt úgy éle meg, hogy a doki a beavatkozás után az ágy lábánál csendesen imádkozott, hogy megtapadjon a baba...
Szóval kitoltak a műtőből, ahol V már várt, kezében a cuccaimmal. Alig vártam, hogy lefekhessek egy csendes szobában és a babákra koncentrálhassak. Nyilván nem én lennék, ha minden simán ment volna. A beteghordó fiú kb. negyed órán keresztül szerencsétlenkedett a lifttel, én meg éreztem, hogy megy fel bennem a pumpa. Akkor már haragudtam az egész kócerájra. Végre feljutottunk az emeletre, én lefeküdtem, pihentem kicsit aztán a megadott időpontban elhagytam a szobát. Persze a zárójelentésre még további két és fél órát vártunk és még most is ott ülnénk, ha nem kapom el Dr. Morcost a folyosón.
Nap nap után, alig vártuk, hogy tesztelhessek. Közben jöttek a szokásos terhességi tünetek, ami nálam a mellfeszülés, állandó vízivási kényszer, savanyú után vágyakozás szentháromság. A hűtőnkben gyakorlatilag volt savanyú káposzta, savanyú káposzta és néha vettem egy kis savanyú káposztát is. V csak mosolygott, mikor megkérdeztem tőle, hogy nem baj-e, hogy hétfő és kedd után szerdán is savanyú káposztás kaja lesz. Október 8-án kellett visszamennünk eredményhirdetésre, de én már előtte két nappal pozitívat teszteltem. Örültünk, de nem bíztuk el magunkat, lehet, hogy a hormonok mellékhatása, majd a HCG pontosabb eredményt ad. A vérvétel után elsőként hívtak be minket, ami jót jelent, mert azokat szokták elsőként behívni, akiknek sikerült a beültetés. Dr. Morcos kihirdette, hogy 80 a hcg-m, ami nagyon jónak számít és 18-án vár minket a magánrendelésén az első ultrahangon. Boldogan jöttünk ki, de persze már nagyon óvatosan örültünk, ismertük már ezt a szitut és eddig sosem volt jó vége.
Az első ultrahangon is minden rendben volt, méhen belül, szabályos petezsák, 3 hét múlva jöjjek vissza, akkor már szívhang is lesz. Automatikusan kiírt veszélyeztetett terhesnek, és én nagyon szívesen betartottam, hogy ne menjek dolgozni. Itthon pihentem, sétáltam az öszi napsütésben és betartottam mindent, amit Fülöp doki mondott. 2 naponta nézettem a hcg értékeimet egy héten keresztül, és mikor látszódott, hogy szépen duplázódik, megkaptam a második smoflipidet. Mellé még plusz progeszteron injekciót és vérhígítót is kaptam, amit minden nap szúrnom kellett a fenekembe illetve a hasamba. Pár nap után úgy néztem ki, mint akit baseball ütővel hasba vertek, de mindent a jó ügy érdekében ugye.
Október 21-én észrevettem, hogy vérzek. Nem fájt semmim, csak elöntött a vér. Rohanás a János Kórház ambulanciájára, diagnózis: 7 mm-es petezsák üresen és egy hematóma. Zokogtam, sírtam, hívtam V-t, hogy azonnal befektettek és fogalmam sincs, hogy mi lesz, mert csak azt hajtogatják, hogy ma már ne egyek, ne igyak semmit. Rögtön jött is, és a második ultrahangra már ketten mentünk be. Ott megnyugtattak, hogy igaz, hogy van hematóma, de látják a babát is, ami 2 mm-es és szívhang is sejthető. Viszont nem engednek haza, szigorúan feküdnöm kell. Kicsit megnyugodtunk, de előttünk volt még pár nap várakozás a csütörtöki ultrahangig, mikor is megnézték volna, hogy csökkent-e a hematóma mérete és növekszik-e a baba. Sajnos erre az ultrahangra már hamarabb sor került, mivel kedd éjszaka megint elöntött a vér. Kisebb pánikrohamom volt, a vérnyomásom az egekben, a nővérpult előtt majdnem elájultam a tök üres folyosón. Szóval, megint uh, szívverés sejthető, stb, hematóma nagyobb lett, és ha jól látja, van egy 5 centis mióma is. Na szuper. Csütörtökön megint uh, még mindig csak sejthető szívhang, de a baba már 5 mm :). Még mindig nem engedtek haza, mert meg akarták várni a biztos szívhangot.
Hétfőn aztán eljött a nagy nap, izgultam, mert egyedül mentem az ultrahangra, és az ugye sosem jelent jót, plusz előző éjszaka eléggé görcsölt a hasam is, meg ugye mióma és hematóma, szóval nem voltak túl jó érzéseim. Fél óra várakozás után sorra is kerültem, lefeküdtem az ágyra, és pár perc múlva ugyanazt a gondterhelt arcot láttam, mint eddig már kétszer. Közöltem a dokival, hogy látom az arcán, hogy valami nem ok, de ő megnyugtatott, hogy csak koncentrál. Hát persze. Fél perc múlva már közölte is, hogy összeesett a petezsák és az egész méhemet kitölti a hematóma, de azért nézzük meg a másik ultrahangon is. Átmentünk a másik szobába, közben hívtam V-t, hogy megint nem sikerült és készüljön fel, hogy még ma megműtenek. Sajnos a másik ultrahang is ugyanazt az eredményt mutatta, no szívhang, összeesett petezsák és mindenhol csak vér.
A doki kérdéseket tett fel, de már nem is emlékszem, miket kérdezett, csak arra, hogy ott ülök, zokogok és azt hajtogatom, hogy ennyi volt, én ezt soha de soha többet nem csinálom végig. Tönkrementem testileg és lelkileg, nem fogom ezt még egyszer kibírni. A doki nyugtatgatott, hogy dehogynem, valaki 9-10-szer végig csinálja, mire megszületik a babája. Megsemmisültem. Visszakullogtam a szobámba, ahol már egyedül voltam, így elengedhettem magam és csak sírtam, miközben hallgattam a fejem felett vajúdó nő nyögéseit. Közben megérkezett V és csak ölelt és ölelt. Nem is mondtunk semmit, a szavak már elfogytak.
