Csak azért is anya leszek

...és én most kezdek berezelni. Eddig tejesen nyugis voltam, nagyokat aludtam (ez persze köszönhető a Pipolphennek is :) )sikerült elterelni a figyelmemet, elvoltam. Ma délután hasított belém az érzés, hogy félek a holnapi vérvételtől. Mi van, ha mégsem elég a hcg, csak elindult valami és nem fejlődött tovább? Mi van, ha tényleg terhes vagyok és akkor azon kell izgulnom, hogy hogyan tovább? Persze, egyik lépést a másik után, tudom, de még egy csalódást már tényleg nem tudnék/tudnánk elviselni. Mert ha most ivig-gel sem sikerül, akkor nincs több remény. Oyan szörnyű érzés, hogy már egy pozitív tesztnek sem tudok/tudunk örülni felhőtlenül. Hogy az első és második terhességemnél ugráltunk, ölelgettük egymást örömünkben, most meg már csak mosolyogva konstatáljuk, de mindkettőnk fejében ott motoszkál, hogy persze, láttunk már ilyet és mi lett a vége... A harmadik vetélésem után azt mondtam, soha többet nem próbálkozom és Istennel is megszakítok minden kapcsolatot. Ehhez képest most itt vagyok, mellettem az éjjeliszekrényen a pozitív teszt és délután templomban is voltam. Bementem, beszéltem hozzá, és reménykedem, hogy ennyi megpróbáltatás után ő is rájött, hogy igazán megérdemlünk egy (vagy két) egészséges gyereket. Merthogy a remény hal meg utoljára.