Szóval, hol is kezdjem. Május 14-én megvolt a vérvétel. Dél körül be is jutottunk Z. dokihoz, aki a biológus hölgy társaságában széles (hozzá képest) mosollyal fogadott. Gratulálunk, a hcg az egekben (253), ha minden igaz, nem is egy, hanem mindkét embrió megtapadt. Én annyira boldog voltam, hogy a feltett kérdésekre nem is tudtam válaszolni, hirtelen elfelejtettem beszélni is. Aztán valahogy kikerültünk az épületből és csak vigyorogtunk egymásra. Otthonról felhívtam Fülöpöt és rögtön be is rendelt magához, így az első családi napot külön töltöttük, én Fülöp várójában HírTv-t hallgatva. Megbeszéltük a gyógyszereket (Merckformin, Aspirin Protect tovább, Clexane injekció 0,4, rakás vitamin, Magneroth, betöltött hatodik héttől pedig szteroid. Vérvétel kétnaponta és ha duplázódik a hcg, akkor jöhet a második IVIG. Persze kitalálta, hogy vasárnap is menjek vérvételre, majd a szülőszobán leveszik a vért. Aztán mikor megtörtént a vérvétel, megérkezett és közölte, hogy jövő héten kéne megkapnom, de ő nem is lesz, mert egy konferenciára megy, de szól a helyettesének. De kedden csak akkor kaphatom meg, ha a hcg-m 3000 felett lesz, ha nem, akkor viszont baj van, mert szerdán vagy csütörtökön igazából másnak kéne megkapni, de még a csaj sem tudja mikor, szóval jöjjek be, aztán ha a csaj éppen nem peteér, akkor én megkapom. Ezen persze felhúztam magam, mert eddig mindig az volt, hogy a terhesek prioritást élveznek, most itt vagyok terhesen és másnak a bizonytalan peteérése miatt én szívok. Ki is mutattam, hogy ez nekem nem tetszik, erre persze jött a duma, hogy ne idegeskedjek, mert az árt a babának. Erre megint közöltem vele, hogy a doktor úr az egyetlen stresszfaktor az életemben...
Kedden (máj. 20.) aztán bementem a MÁV-ba, levették a vért és kiderült, hogy a hcg-m már 5682-nél jár, szóval feleslegesen stresszelt, meg így, hogy ő nem volt bent, a dolgok is sokkal simábban zajlottak. Gyorsan felvettek az osztályra, lecsurgott az IVIG, aztán aludtam egyet egy csupasz ágyon, mivel másnap honvédelmi nap volt így már nem húztak ágyat...
Május 26-án végre eljött a várva-várt nap és mehettünk az első ultrahangra Z. magánrendelésére. Persze az asszisztens megint azt sem tudta, hogy mi van, persze megint csúszás volt, a szokásos. Mikor bementünk, felfeküdtem, jött az ultrahang, aztán látta a petezsákot és én megkérdeztem, hogy baba nincs-e, ekkor viccesen odaszólt V.-nek, hogy jajj, milyen türelmetlen a felesége, már babát keres rajtam, pedig az majd csak akkor lesz, ha megszületik. Haha. Aztán nagy nehezen kibökte, hogy van itt valami, ami 2,2 mm-es és még a szívhang is sejthető. Megkönnyebbülés. Ezek után annyit bírt közölni, hogy végülis ez jónak számít és komoly rendellenesség nem látható. Ezen persze tök kiakadtunk, úgy mentünk haza, mintha temetésről jönnénk, alig szóltunk egymáshoz. Otthon persze lázas internetezés és kiderült, hogy 5+6 hetesen ez kiváló adat.
Teltek, múltak a napok, megünnepeltük V. szülinapját, majd egy szép június 2-ai estén úgy döntöttem, hogy tojásos nokedlit készítek a férjemnek vacsorára, ami végzetes hibának bizonyult. Ő nem tudta értelmezni (állítólag ő még soha nem evett ilyet), én meg kiborultam, hogy ha tud paradicsomos tésztát enni, akkor mi a baja a tojásos nokedlivel. Szó szót követett, aztán annyira összevesztünk, hogy én inkább elmentem itthonról és két napig a nővéremék lakásában csöveztem egyedül. Persze a stressz hatására elkezdett fájni a hasam, felhívtam Fülöpöt, hogy mi van ilyenkor, azt mondta, ha másnap sem lesz jobb, irány a kórház. Így kerültem be a szülinapom előtti nap kórházba. Fülöp még vizsgálat nélkül felvett az osztályra, aztán meg is vizsgált, közben elmesélte az előző esti Iron Maiden koncertélményét, míg én csöndesen görnyedve ültem a széken. Aztán elküldött ultrahangra, ahol kiderült, hogy a baba él és virul, szívhang van, de mivel hasi uh volt, ezért kicsit pontatlanul 15 mm-t mértek. Másnap a 35. szülinapomat a kórházban ünnepeltem, végülis nem volt rossz, V. jött virággal, ajándékokkal, parfétortával, szóval kibírható volt, de az eleve betervezett pannonhalmi kirándulásnak jobban örültem volna. Pár napig a nőgyógyászaton feküdtem, ahol én tartottam a mellettem fekvő rákos nőben, a méhen kívüli terhesben és az éppen elvetélt fiatal, szimpatikus lányban a lelket, aztán egyik este egy nőt hoztak be, akinek nem találták a vénáját és már tízen sürögtek körülötte, fröcsögött a vér, akkor besokkaltam. Másnap reggel kimentem a nővérpulthoz és elcsukló hangon megkérdeztem, hogy nincs-e egy nyugisabb szoba, ahol alhatok egyet és nem kell egész nap mások rémtörténeteit hallgatnom. Rendesek voltak, felajánlottak egy helyet a terhespathológián, ahova eleve is kellett volna kerülnöm, csak éppen aznap, mikor bekerültem, nem volt hely.Szóval még aznap átkerültem egy emelettel feljebb, egy terhes lány szobájába, aki már 8 hete bent volt fenyegető koraszülés miatt. Itt újabb egy hét nempihenés (hőség, nappal látogatók, éjszaka nővérpult melletti nyüzsgés) után nagy nehezen egy sikeres ultrahang (8+3 hetesen 20 mm) péntek 13-án megkaptam az utolsó IVIG-et (azért nem csütörtökön, mert Fülöp aznap fáradt volt). Régebben mindig félte egyedül menni ultrahangra, mert az előző terhességeimnél mindig akkor derült ki hogy baj van, mikor V. pont nem volt velem. Most megtört az átok, egyedül mentem le és olyan jó érzés volt jó hírrel kijönni, meg is simogattam a kis gumimacit, hogy milyen ügyes volt :) Másnap hazajöttünk, azóta itthon pihenek és megvolt az első találkozásunk V. doktornővel, ami egy szuper élmény volt és amiről holnap bővebben beszámolok.
