... és hirtelen azon kaptam magam, hogy 3 hete nem írtam és a hasam már akkora, hogy nem igazán kényelmes úgy írni, hogy az ölemben van a laptop. Rendesen ki kell nyújtani a kezem. Apropó, nagy has: ha tömegközlekedek, már rendszeresen észreveszik, hogy terhes vagyok és meglepő módon a legtöbb ember átadja a helyét vagy előreenged felszálláskor. Persze van egy-két fura helyzet, ma pl. egy fiatal lány felett álltam és miután észrevette a hasamat, olyan mereven bámult kifelé az ablakon, hogy attól féltem, megfájdul a nyaka. A 4-6-oson pedig egy pasi átadta a helyét, amire egy ötvenes, nagyhangú nő jó hangosan, cinikus hangnemben kiosztotta a férfit, hogy persze, inkább nekem adja át a helyet, hiszen én egy szép fiatal nő vagyok, semmi gond, ő úgyis tud állni, mert orvos és amúgy is sokat bír. Erre a pasi csendesen megjegyezte, hogy hiszen a hölgy terhes... Csend lett. Szóval, így. De alapvetően tényleg nagyon segítőkészek az emberek, ami meglepő.
Na de mi is történt az elmúlt 3 hétben? 12. heti ultrahang, Fülöp, Fülöp hasfájás, pszichológus és terhesgondozás, közte kis nyaralással.
A 12. heti ultrahang abból a szempontból nagy élmény volt, hogy végre megint láthattuk Babót, viszont élményként egyáltalán nem erre számítottam. Ott kezdődött a dolog, hogy bementünk, a doki felfektetett az ágyra, elkezdte nézni a babát és percekig nem szólt semmit. Ami ugye nálam nem szokott jót jelenteni. Mivel én nem láttam a monitort, V-t kérdeztem, hogy dobog-e a szíve, ő hevesen bólogatott, itt egy kicsit megnyugodtam. Aztán a doki közölte, hogy alszik a baba, köhögjek jó erősen. Ezzel próbálkoztunk egy ideig, aztán előkerült a hüvelyi uh, mivel Babó még mindig aludt és a doki úgy gondolta, hogy majd a belülről bökdösős, egyáltalán nem kellemes módszerrel felébreszti. Még egy jó vastag párna is került a fenekem alá, szóval igazán el tudtam lazulni. Babó a hathatós bökdösésnek hála végre felébredt és így sikerült megmérni a tarkóredőt. Ekkor már kb. 7-8 perce tartott a vizsgálat, de Dr. "Bűbáj" kb. 3 szót szólt. Aztán bemondta az asszisztensnek a számokat (mint később a papírról kiderült: CRL 62 mm, fej 22 mm, szívritmus 164, tarkóredő 1,4) és közölte, hogy a korom miatt köteles felhívni a figyelmemet a magzatvíz vizsgálatra, amit én gondolkodás nélkül visszautasítottam. (Kb. egy százalék esély van a vetélésre, köszönöm, inkább nem. Én aztán ismerem ezeket az egy százalékokat...) Aztán készen lettünk, amit onnan tudtam meg, hogy közölte, hogy felöltözhetek. Kérdeztem, hogy akkor minden rendben van-e a babával, amire egy rendkívül informatív, megnyugtató és lényegre törő igennel válaszolt. Kezembe nyomta a papírokat és közölte, hogy akkor mehetünk vérvételre. Igen, de az hol van? A másodikon. Viszlát. Persze honnan is tudtuk volna, hogy a másodikon belül hol, de rémlett, hogy az utolsó ivig előtt hol vették le a véremet, gondoltam, hátha az lesz az. Az volt. Kijött az asszisztens, mondtam neki, hogy kombinált teszt vérvételre jöttünk, kérdezi, befizettük-e a csekket. Mondom, milyen csekket. Erről senki nem mondott semmit. Beviharzott, kezembe nyomott egy sárga csekket, meg egy papírt, amit ki kellett töltenem az adataimmal, majd visszaviharzott, egy perc múlva visszajött (még a nevemet sem volt időm felírni a lapra), hogy akkor megvagyunk-e. (Persze, én gyorsíró vagyok, a férjem meg maga Superman...) Itt egy kisebb vita alakult ki, ugyanis próbáltam megértetni vele, hogy hogyan lenne befizetve a csekk, hiszen soha senki nem említette, illetve egy perc alatt nem volt időnk elintézni. V balra el a postára (mint később kiderült, alig tudta befizetni, mivel a zuhogó esőben egy kicsit elázott a csekk és így nem vette be a fantasztikus posta fantasztikus gépe, így fújogatva szárítgatták percekig :)) Na mindegy, vérvétel közben kibékültünk a nővel, közben megjött Superman, leadtuk a csekket, aztán a magyar egészségügy szokásos buktatói miatt zavarodottan, ámde boldogan távoztunk. (Ide se jövünk többet...)
Teltek-múltak a napok és a vizsgálat után pár nappal elkezdett fájni a hasam. Nem görcsösen, nem úgy, mint mikor kórházban voltam, hanem egy fura húzó, szorító fájdalmat éreztem pont a szeméremcsontom felett, ami kisugárzott a derekamba és a combomba is. Leginkább éjszaka volt erős, ami miatt nem is aludtam napokig. Kicsit olyan fájdalom volt, mint amikor az egyik műtét után volt egy kis gyulladásom. Közben nyaraltunk kicsit (4 napig kijártunk a Rukkel-tóhoz, ami azért jó, mert van egy része, ahol szinte csak mi voltunk, így a vízbe is bemerészkedtem). Pár nap hasfájás után próbáltam elérni a dokinőmet, de kiderült, hogy szabadságon van, aztán beszéltem a védőnőmmel, aki megnyugtatott, hogy ha nincs vérzés, akkor nincs nagy baj sem, de azért ha nyugtalan vagyok, irány a kórház. Szombaton így is tettünk, ugyanis egyre erősebb volt a fájdalom. Persze megnyugtattak, hogy zárva a méhszáj, Babó él és virul, stb, de a megoldás még mindig nem volt a kezünkben (itt jegyezném meg, hogy mennyire rugalmas, türelmes és imádni való férjem van, aki ilyenkor rögtön nyugtat, jön velem és örül, ha minden rendben van)
Időközben megjött a kombinált teszt eredménye is, ami szintén tök jó lett, 1:1000-hez, ami ugye az én koromban tényleg jónak számít. Felhívtam Fülöpöt, hogy megosszam vele a jó hírt, persze azt sem tudta, miről van szó. Egyben kértem időpontot is, mert gyógyszert akartam íratni, plusz jó lett volna, ha ő is megnézi ezt a fura hasfájást. 21-ére 15:00-re volt időpontom a magánrendelésére. Odamentem, vártam, sehol senki, fél négy, még mindig sehol senki. Megcsörgetem, nem elérhető. Felhívtam Ilonka nénit, hogy tud-e esetleg valamit az ő egyetlen szerelmetes gyermekéről. Eleve utálok vele beszélni, mert egy rosszindulatú boszorka, de erre én sem számítottam. Elkezdett velem kiabálni, hogy mit képzelek, mi ő (az asszisztens????? :) ) és én miért zaklatom. Próbáltam vele megértetni, hogy elég lett volna egy udvarias nem tudom, de ő csak mondta, mondta, erre én letettem a telefont. Mivel 40 fok volt aznap és a rendelő előtt nincs egy pad sem, ezért leültem a rendelő lépcsőjére. Pár perc múlva megjött Ilonka néni, a kedves nénik mintapéldánya és folytatta ott, ahol telefonban abbahagyta. Közben arra járt két kétes kinézetű figura pitbullal, és belém kötöttek, hogy miért ülök a földön, pláne terhesen. Itt elszakadt a cérna és közöltem Ilcsivel, hogy na akkor én most beülök a váróba. Hangulatos fél óra után, miközben ő egyre csak mondta, mondta a magáét és gonosz megjegyzéseket tett rám, meguntam a várakozást és közöltem, hogy örülhet, mert akkor én most hazamegyek. Azt még nem tudtam, honnan lesz gyógyszerem, meg mi lesz a hasfájásommal, de nem voltam képes ezt tovább hallgatni, nem akartam Ilonka néni miatt a kórházban (vagy a rendőrségen :) ) kikötni.
Mikor hazaértem, csörgött a telefonom, felvettem és Fülöp volt a vonalban! Nagy (figyelem, történelmi pillanat!) bocsánatkérések közepette adott másnapra egy új időpontot úgy, hogy háromkor hívjam és csak akkor induljak el, ha ő már a rendelőben ül. Na, megy ez így is. Kedden el is mentem hozzá és tényleg ott volt, hihetetlen! Újra bocsánatot kért (!), magyarázkodott és átnyúlva az asztalon megsimogatta az arcom (!!!), majd azt javasolta, hogy ha legközelebb jövök, mondjam neki, hogy én vagyok a sokat szenvedett asszony és akkor ő tudni fogja :) Én elmagyaráztam neki, hogy ez mind szép és jó, de nem én vagyok az egyetlen, aki emiatt szenved és egy csomóan ezért pártolnak el tőle, mert nem bírják ezeket a megpróbáltatásokat. Javasoltam, hogy vegyen fel egy asszisztenst és szedje ráncba az életét.
Aztán megvizsgált, mindent rendben talált és Semicillint írt fel, ami kicsit megnyugtatott, mert még mindig arra gyanakodtam, hogy ez valami fertőzés vagy gyulladás, ez a gyógyszer pedig ártani nem árt. Persze, kötötte az ebet a karóhoz, hogy biztos stresszelek (nem, csak miatta) és felhívott valami pszichológus nőt , hogy időpontot kérjen nekem SOS (" Itt ül egy nagyon kedves és szimpatikus betegem, aggódom miatta, kéne vele valamit csinálni"). Másnap elmentem a nőhöz, aki, mint kiderült, olasz és ennek megfelelően kommunikál. Hektikus, nem tudja, hol tartott, kapkodott a témák között és egyáltalán nem érdekelte, hogy ki és mi vagyok, de persze egyfolytában próbálta belém magyarázni, hogy én biztosan stresszelek. Szóval a következő felajánlott időpontot másnap szépen le is mondtam.
Nem tudom, hogy a Semicillin hatására-e, de időközben elmúlt a hasfájás, úgyhogy most megint tele vagyok energiával, ma már tornáztam is, tegnap a terhesgondozáson a dokinőm már meg sem vizsgált, csak örömmel konstatálta, hogy látszik, hogy nő a hasam és elküldött 18. heti ultrahangra, amit már biztos, hogy nem a MÁV-ban fogunk megcsináltatni. Annak ellenére, hogy Fülöp megígértette velem, hogy ha megyünk, előtte szóljunk oda neki és beszél Dr. Bűbájjal, hogy velem bánjon kedvesen :)) Persze, addig nem bírjuk ki, úgyhogy szombatra egy babamozit beiktatunk, már alig várom :)
